Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szeged

2010.04.25

 

 

Boszorkány-ének I

 

 

Piroslik az égnek alja,

Nyaldossa a máglya lángja.

Hányan vannak, kik égnek?

Ifjak, szüzek és vének.

Utolsó imájuk száll fel az égre,

 

 

A halálnak sikolya ez - nem boszorkány-ének.

 

 

 

 

Árvízi emlék.

 

 

Mit visz a víz?

Éjjel mint surranó tolvaj,

csöndben tépi le a part falát.

A fák, mint néma csónakok,

döngetik a gátat már.

 

 

 

Mit visz a víz?

A város alszik mélyen,

nem gondol veszélyre.

 

 

Rémült valóság, mi felriaszt,

a vészharangot veri egy paraszt.

A másik már fut kiáltva, óbégat:

oda van minden, árad a Tisza!

 

 

 

S látom, mint hullámzik az éjen át,

ledöntve mindent, mi útjában állt.

Már csónakok jönnek,  lámpák égnek,

elúszik minden a sötétségben.

 

 

A templom, a tér s az utcasor,

mind elmerült, tán sohase volt.

Menni, menteni életet,  vagyont,

mert nem kímél senkit,  sem kicsit, sem nagyot.

 

 

Szegény,  gazdag, nem számít már,

kezet nyújt,  mentőt, ellenség s barát.

Nem nézni, milyen kereszt, mit hord,

hitetlen,  katolikus vagy zsidó.

 

 

Egy asszony kiált,  hívogat,

megbomlott haja, szőke fénye,

gyermekét szorítja: rettegve,  félve,

sikolya tör csendet a sötétségbe.

 

 

Nézni és nem látni,

mi volt s most oda van.

Az éjben egy város

tűnt el nyomtalan.

 

 

Az ég alja vörös,  hajnallik már,

de őrültté lesz az, ki körbelát.

Házak,  tornyok,  iskolák,

a föld,  jószág: elnyelte az ár.

 

 

Sírjon, ki él és megmaradt,

mert minden oda van.

Várni, mit hoz  a holnap,

tán reményt és boldogulást.

 

 

A város ma szép,  szebb, mint valaha,

uralja a folyó partját:  vigyázva.

S emlékszik évről évre sorra,

nem felejtve a küzdőt s a holtat.

 

 

 

 

Boszorkány ének II

 

 

Vörös a hajnal,

máglyák égnek,

Lányok-Legények.

Szívvel ha adtatok,

ez a hála érte,

Így köszönik a segítséget!

Mert irigy az ember,

önző,  gyarló,  ha kell.

Mit nem tud, vagy ismeretlen,

rögtön riad s jelent.

Leányok-Legények,

ifjak és vének,

reményt már ne várjatok!

Nincs számotokra irgalom.

Leányok-Legények,

lángokban égtek.

A végső tusa,  halálnak sikolya.

Halott remények,

elveszett imátok,

s a hajnali fényben

hamuvá lesznek...

kik éltek.

Dala lesz a síró szélnek,

 

a boszorkány-ének. 

 

 

 

 

 

Aki táncolt a széllel

 

  

Leány ki táncolt a széllel, földre sose lépett. 

Nevetett a napba, az Istent se félte,

nyílt az ajka, szirén az ének.

  

 

Dala emelkedik a holdas éjbe.

Bármerre nézett mindenkit megigézett.

kacér a mosoly, démoni a tánc.

 

Kép

 

Keresztet dobtak utána, amerre járt.

Neve se volt: senki nem is tudta.

De inkább ki szólt, küldte mint hívta.

 

 

 

Őszre járt az év, a szél is erősebb lett.

A leányt ölelve magához, vitte csak vitte.

A parton még látták az öreg halászok.

 

 

 

Dalolt és táncolt, míg körbe nem ölelték a hullámok.

Lobogott ruhája s szállt a haja széjjel,

pillanat volt s eggyé lett a Tisza vizével.

 

Az utca most csöndes, hallgatnak a vének.

Felejtik a leányt, ki táncolt a széllel.

 

 

 

 

Szeged

 

 

Mennyi minden,  mit ő adott,

házak, utcák, ablakok.

Mit látni kell,  csodálni benne,

Te a Tiszának büszkesége.

Aki itt él,  született:

Vajon érzi s tudja-e?

Mert én  látom, s   tudom...

Bár idegen vagyok.

S hogy meddig maradok,

mit hoz a sors, nem tudom.

És utam ha elkanyarodik,

nem felejtem,  magammal viszem 

szívemben örök emléknek.

Boldog volt életem.

 Köszönöm, Szegedem.

 

 

 

 

Hazafelé

 

 

Elsírták könnyüket a fák,

törik a levél, ha lép a láb.

 

Fagyott tükör,  hűvös a szél,

arcomon a fagy vörös csókja ég.

 

Merednek a fák ágai,  mint puszta kéz,

sötétedik,  tekintetem a semmibe néz.

 

Üres a sétány,  hallgat a park,

néptelen lépcsők,  jeges a part.

 

Kezemet dörzsölöm,  sietve lépek,

sűrűn hull a hó,  mire a Dómhoz érek.


A harang hív,  misére sietnek,

előttem a Betlehem gyertyái égnek.

 

Az árkádok alatt dermedt a lehelet,

folytatom utam a téli éjben.

 

 

                     2009. XII. 23.

 



 

   

Őszi est a

Boszorkányszigeten         

 

                                      

Harangok sírták el hangomat,                              dia3.jpg

szél zúgta el imáimat.

Áll a kép: fa, levél, csak néz

 a lábam a semmi nyomán lép.

Érjetek hozzám!

Szólítsatok!

 

Tudom, hogy itt vagytok,

mindenben látom arcotok.

 

Jönnek! Körbefognak érzem.

Mozdul a táj, ködfátyol ölel.

 

Szólnak a fák.

 Itt vannak! Szólnak! Hívnak,                       

nem félnek már.

Egymást követve, alakká lesz

minden árny.                                           dia5.jpg

Hallgatom, mondják, sohajtják,

hull a levél minden panasz után.

Állok, a nap utolsó csókja arcomon.

Avar szőnyeg lábam alatt,

elhullt a levél nincs már panasz.

Sötétben, foszlik a köd,

s tűnik minden árny

Indulok újra a semmi nyomán.

Búcsút fúj a szél, hidegen csókol.

Vissza nézek még,        

de már minden csöndes és halott.

 

 

                               2011. IX. 15.