Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Haza

2009.08.29

 

1920

 

A gyalázat háza, hol összeültek,

úrnak öltözött gazok s a bocskoros parasztok.

Kaján a mosoly és torz a vigyor,

sunyi szemmel,kezüket dörzsölve,

bosszúra éhezve, az áldozatot lesve.

A bíróság együtt volt, az ítélet készen állt.

Megtörni! Megalázni Hungáriát!

A nőt, ki régóta büszkén áll,

ezer éve: tűrve a sok csapást.

De most itt az alkalom. Vége!

Elszántan állnak,kéz a kézben,

már ugrásra kész a horda,

mikor a gyászruhás asszonyt szimatolja.

 

Áll némán, büszkén a pellengéren,

hangtalan az ajka s nincsen már könnye.

Véres lesz a dráma, szeme az égre néz,

kaszabolja, tépi őt sok paraszti kéz.

Üres a terem, fekete az ég,

hallgatnak mind s az Isten félre néz.

Fekszik kábultan, a szíve majd meghasad:

Ő táplált falvakból országokat.

A csürhe vissza se néz,

mocskos kezükben az ellopott rész.

Feláll a nő, tompa az ész,

- Van remény? -  nem tudja még.

Kitántorog, viszi, mi megmaradt,

óvni, vigyázni a magyarokat.

- S te, világ!  Kinek annyit adtam,

Nézd, csak nézd!  ÉLEK!  MEGMARADTAM!

- Hazudni tudsz. Szépet, nagyot.

A tudást, a jót tőlem kaptad,

- És tagadd!  Üldözd fiaimat, hitvány hajlammal.

De míg a föld forog, és lesz még szó, mi magyar:

Élnek Ők! S él HUNGÁRIA!

 

 

 

"56"

 

Ők maradtak csak, asszonyok,Kép

semmiből építeni újra hont.

 

Összerakni, mi még megmaradt,

siratni, temetni az elhurcoltakat.

 

Fekete a könny, halott a mosoly,

néma a sírás, a hit elhagyott.

 

Vörös lett az ég, a  hatalom.

Megfojtott álmok! Fájdalom!

 

A csillag nagyobb, mint a hold,

csöndes sírrá tett a rémuralom.

 

Ha egyszer véget ér,

elmentek, tiszta az ég...

 

Akkor szabadok vagytok,

ti 56-os asszonyok.

 

 

Séták

Zúgnak a harangok,   Kép

az utcákat járom.

Házak, kapuk, ablakok,

a múlt a jelenben kanyarog.

Megállok egy sarkon

s hallgatom, hogy zúgnak a harangok.

 

Zúgnak a harangok,

merengek magamon.

Előttem a Dóm, a tér hangtalan,

sötét az ég, ballagok.

Lábam alatt a köveket számolom

s közben hallgatom,

hogy zúgnak a harangok.

 

 

Sírj,  Hungária

 

Sírj, Hungária! Sirasd fiaidat!

Két szemed könnyét nyeli el Duna és Tisza.

 

Turulnak szárnya, Árpádnak vére.

Hová lettetek? Legények,vitézek.

 

Holtak borítják a vérrel ázott utat,

Merre a tatárok hordája elhaladt.

 

Fiaid, lányaid voltak, kik védték Európát,

Feltartva  a törököt, s nem vártak hálát.

 

A szabadság elbukott, Erdély is odalett,

Falvak tűntek el s Te nyelted könnyeidet.

 

Háborúk  rázták meg gyönge testedet,

Nyugat  és Kelet civakodott rajtad véresen.

 

S fiaid ölték!  Parancsra, fiaidat.

Nem nézték anyai fájdalmadat.

 

Széttéptek,  feldaraboltak, hangtalan

Ezer és ezer lett némán hontalan.

 

És még most is kijátszanak! Eladnak!

Sírj, Hungária!  Sirasd áruló fiaidat.

 

 

Október /K.J./

 

Hideg az éjjel, de menj,

ha nincsen kabátod, cipőd sem.

A szabad élet, mi ott vár,

de ne feledd hazád két folyóját.

Két folyó, melynek vörös lett a vize,

jött a párt s az országot zálogba tette.

Eladta az orosznak ölve a magyart,

nemzetnek színházát földig rombolta.

Csöndesek az évek, nem szólnak szájak,

éjjel jönnek, sunnyogva várnak.

Telnek  az évek, gyász és rémuralom,

 a sírokon nincs virág, de egyre több a halott.

Szegény kis ország, hagytak magadra,

nézte a világ, reád hogy alkudtak.

 

Sok idő eltelt, de nem elegendő...

egy forrongó ősztől

egy ország lett temető.